"Kéne nekik egy nő, az ráncba szedné őket!" (általános iskolai kollegina)

"A cölibátusz HÜLYESÉG az egyház ezzel csak kinevetteti magát.Ideje lenne felszámolni!" (komment)

"A dolog lényege, hogy egy csapat prűd, álszent, adott esetben akár nőgyűlölő vénember anno kitalálta, hogy mekkora "fertő" már nemi életet élni. Csakhogy a XXI. században ilyen gondolkodással a fejlett világban csak a hanyatlás felé vezet az út." (komment)

"aki megöregedett az könnyen papol, de egy egészséges fiatalt erre kárhoztatni" (komment)

(kép forrása: parameter.sk)

Na jó, nem érdekel, nem fogok ide több mondatot beollózni, hemzseg tőlük az internet (meg persze biztos te is legyártottad gondolatban a saját verziódat). És igazából rövidre zárhatnám az egészet azzal, hogy szeretnél focizni, de kifogásolod, hogy nem szabad a másik lábának rommá rugdosásával megszerezni a labdát? Akkor ne játssz, ülj le a nézőtérre, vagy zombulj be a tv elé! Ha nem fogadod el a játékszabályokat, akkor ne csodálkozz, hogy kiállítanak. Ne szólj be. Köszi.

Figyi, nem vagyok pap. Házas sem. Akár itt legálisan bezárhatod a bejegyzést. Kiskoromban ameddig a haverjaim "mozdonyt" vagy "traktort" "vezettek", esetleg "villanyt" "szereltek" vagy "gyerekeket" "tanítottak", én "miséztem". Kajakra. Most pedig meg vagyok arról győződve, hogy a házasság felé húz a szívem. (error! magánélet-alert, ugorjunk.) Szóval a véleményem:

A papi nőtlenség kialakulásának és hatástörténetének taglalásától megint csak eltekintenék. Itt van minden, amit tudni érdemes a témáról. Meg úgyis lősz mellé még magadnak pár cikket... Megvárom...

Okosabb lettél? Na akkor folytassuk. ;)

Mivel a cölibátus kötelezettsége nem dogma (azaz nem olyan hitigazság, amit az Egyház a történelem során hivatalosan ekként jelentett ki), hanem "csak" egy zsinati határozat, így nyilván revízióra, újraértelmezésre szorul (amit az internetet bármikor elözönlő önjelölt teológusok és vallásbölcselők megszámlálhatatlan serege szíves-örömest meg is tesz. na, ide legálisan beszúrhatsz egy faithpalm-ot. éri. :) )

A kérdés tehát igazából nem is az (szerintem), hogy mi a cölibátus, és mi értelme van, sokkal inkább az, hogy mi a papság?

(kép forrása: metropolita.hu)

A papság élethivatás. Élethivatás, mint a házasság, vagy az egyedülállóság (szerzetesség), azaz egy felelősséggel választott életállapot (igen, a házasság is), a maga kereteivel (igen, a házasság is), és céljaival (igen... mindegy.). És innentől ez lesz a kiindulópont az ember számára, amihez igazodik, ahonnan elindul minden reggel, aminek érdekében éli a hivatását. A családapa, mint mérnök, tanár, vagy szerkezetlakatos, a családja miatt, őértük tevékeny. A pap pedig, mint lelkivezető, pásztor, közvetítő és faluceleb (most mondd, hogy nem) él a papságért. És ugyanez az élethivatás a végcél. Ugyanis célt ad az embernek. Kiteljesíti az emert. Az elért cél gyümölcse a boldog ember. Meg sorolhatnám. De. Szóval. Minden élethivatás attól különleges, attól egészen más, mint bármelyik hivatás, hogy az egész embert igényli. A házasságban a másiknak való teljes odaadottságot, a papságban az Istennek való teljes odaadottságot.

Számomra igen szimpatikus volt egy pap ismerősöm megfogalmazása a témában: Mi, papok, nem a cölibátust választjuk, hanem a nőtlenségben megélt papságot. És valóban, itt nem a kereteken van a hangsúly, hanem a lényegen, az élethivatáson, a papságon.

Talán még annyit lehetne hozzátenni ehhez, hogy tulajdonképpen ezt az ember nem is választja. Ahogy a házasságot sem. Mielőtt elkezdene tikkelni a bal szemed, hadd magyarázzam meg. Az, hogy az ember milyen élethivatást szeretne, nem tudatos döntés, tervezés, mérlegelés, választás kérdése. A 'hivatás' szóban ott a 'hívás'. Ez inkább a szív elmozdulása egy irányba. Hívás. Van, aki már azelőtt tudja, hogy házasságban szeretne élni, hogy találkozott volna a nagy.. öö.. Ő-vel. Van, akinél ezt a hívást a nagy Ő megjelenése indítja be. A papnövendékek is hívásról beszélnek.

Szóval ez a hívás csakúgy belép az ember tudatába, kívülről. Mintha nem is tőle, belőle nőtt volna ki ez az egész, hanem kívülről kapta. Ajándékba. Mi ez, ha nem kegyelem? Mi ez, ha nem az Isten hívása? Miért ne lehetne (sőt, szerintem simán lehet is) a házasságra való hívás is Isten kegyelméből fakadó indíttatás? (meg amúgy is: marhára nem logikus, vagy racionális, hogy miért akarja egymást annyira két ember a házasságban, kizárva ebből a kapcsolatból mindenki mást. ahogy az sem logikus vagy racionális, hogy miért lép a fiatal a papság útjára. valamiért mégis megteszi...)

(kép forrása: hivatastisztazas.blogspot.com)

Hogy miért van annyi kiugrott pap? Miért fordul elő krízis, vagy valamilyen belső feszültség? Miért érzik egyes papok magányosnak magukat? Nem tudjuk. Nem tudjuk, mert ezek nyilván sokkal összetettebb lelki folyamatok, mintsem hogy a cölibátus kötelezettségének számlájára írjuk. Ahogy azt sem tudjuk, hogy miért válik el két ember... Egyik élethivatás sem egyszerű (egy házasságban élő jó barátom facebook-adatlapján a családi állapotnál az szerepel: bonyolult kapcsolatban. zseniális. :) ). De minden bizonnyal nagyszerű. Akkor mi az amit tudhatunk?

Amit biztosan tudhatunk, vagy legalábbis sejthetünk, érezhetünk, az az, hogy Isten a lehető legkülönfélébb módon jelenik meg az ember életében, néven szólítva őt, küldetést (hivatást) bízva rá, hogy megtalálja a boldogságát az Ő feltétel nélküli szeretetében.

Nincs itt senki semmire sem kényszerítve, sem kárhoztatva. Isten nem kényszerít. Csak hív. És vár.